Legutóbbi fellépésünk helyszínén az a szerencse ért minket, hogy nagy méretű, világos, tükörrel rendelkező öltözőt kaptunk, műsorunkat pedig színpadon adhattuk elő. Mivel közönségünk ez alkalommal találkozott először a hastánccal, kétféle stílussal is megörvendeztettük őket.

Először láthatták ízisz-fátylas, és legyezős koreográfiánkat, a blokkot pedig egy dögös dobszólóval zártuk. Mivel nagyon meleg volt, ennyi elég is volt ahhoz, hogy úgy érezzük magunkat (és sajnos úgy is nézzünk ki), mintha szaunából érkeztünk volna éppen.

Átöltözés előtt próbáltuk törülközőinkkel normalizálni a helyzetet, de ez is csak addig tartott, amíg első latinos számunk huszadik másodpercéhez nem értünk… Tudomásul véve a megváltoztathatatlant, teljes erőbedobással pörgettük tovább a táncot, egész addig, amíg szoknyám alja bele nem akadt a cipőm sarkába. Vagy fordítva. Aztán ott is maradt korlátozva a mozgásban, mivel nem tudhattam, egy lendületes lépést követően „csak” a fodor fog e leszakadni, vagy a szoknya távozik e…

A tapsot megtépázott ruházattal, kicsatolódott cipőben, csurom vizesen, de nagyon vidáman fogadtuk.

Ja, és hogy a cellux szerepéről nem írtam?! Legyen elég annyi, hogy mindkettőnk szoknyája varrónőnk kezei között végezte…